Interjú Zelina György íróval – 2013

Interjú Zelina György íróval – 2013

Olyan ritkán fordul elő az ember életében, hogy amikor egy számára ismeretlen emberrel találkozik, már a bemutatkozás első pillanatától úgy érzi, mintha egy régi ismerőssel, jó baráttal hozta volna össze a sors. Dr. Hock Ernővel való találkozásomkor ez történt velem. Lenyűgöző személyisége, választékos beszéde, őszinte, cenzúrázatlan megnyilvánulásai a percek múlásával egy rendkívüli ember képét bontakoztatták ki. A fenti élményeken túl olyan pozitív emberi tulajdonságokról tett tanúbizonyságot, mellyel a beszélgetésünket feledhetetlenné tette.

– Sokat dolgozik, kedves ügyvéd úr?

– Általában elég sokat. Hajlamos vagyok az éjszaka közepén is felkelni, hogy lejegyzeteljem azt, ami egy adott üggyel kapcsolatban éppen eszembe jutott.

– Akkor mondhatjuk, hogy 24 órás stresszben él. Milyen így gyereket nevelni?

– Két fiam van, az egyik 15, a másik 13 éves. Bár a munkám miatt keveset lehetek velük – a gyerekek nevelése elsősorban a belgyógyász orvos feleségemre hárul –, a nagyobbik fiam mégis az ügyvéd pálya felé kacsintgat, amit én maximálisan támogatok is.

– És a kisebbik?

– Ő azt mondta, hogy semmi kedve napi 16 órát dolgozni, egész nap egy tárgyalóteremben, vagy egy irodában ülni és olvasni meg írni, ezért ő inkább tervezőmérnök szeretne lenni. LEGO kockákból bármit megépít, különleges érzéke van hozzá.

– Ön játszik velük?

– Igen, természetesen. Nekem nincs kifejezetten hobbim, a családom és a munkám az életem.

– Ahogy így körbenézek az irodában összhang és harmónia veszi körbe Önt. Ez egy olyan foglalatosság, ami nem tartozik közvetlenül a munkájához.

– 13 éve, amikor a családi házunkat építettük, munka után minden este úgy, ahogy voltam öltönyben, fehér ingben, nyakkendőben kimentem az építkezésre, hogy ellenőrizzem, mennyit haladtak aznap a munkások, ha kellett be is segítettem. Amikor ennek az irodának a berendezése készült, az asztalos ember sem gondolta, hogy én az öltönyömben befekszem a készülő tárgyalóasztal alá, hogy ellenőrizzem: kellően le van-e alapozva. Sokadszorra sikerült lecsiszolniuk, és lefesteniük, mire olyan lett, amilyet elvártam.

– Igazat adok önnek és maximálisan egyet is értek, de kérem, avasson be: miért fontos, hogy az asztal alul is szép legyen?

– Ha ennek a tárgyalóasztalnak nincs rendesen eldolgozva az alja, akkor abból szálkák állnak ki, és ha az a szálka mondjuk az én combomba áll bele, az bocsánatos bűn, de ha az ügyfél lábát sérti fel, vagy esetleg a szép öltönyét, szoknyáját szakítja ki, ez nekem roppant kellemetlen lenne.

– Így is dolgozik?

– Igen, ez nekem lételemem. 1990-től egy nagyvállalatnál voltam először jogi előadó, majd a szakvizsgát követően jogtanácsos. Ez után 1993-ban ügyvédként kezdtem dolgozni. A cégbíróságra, a bíróságra és a földhivatalba is csak olyan iratokat adtam be, ahol a sortávolságok, a sorok végei, a kiemelések a helyükön voltak. Ez azért lényeges, mert a bírók a beadványokat először nem tartalmi, hanem formai oldalról vizsgálják meg, és azzal, hogy az alaki követelményeknek maximálisan igyekeztem megfelelni, máris kivívtam egyfajta elismerést, pedig az ügy lényege nem is került szóba. Szerintem egy terített asztalon a tányéroknak és az evőeszközöknek egyformán kell állnia, egy férfiembernek vasalt nadrágban kell járnia, és igenis meg kell borotválkoznia. Ezek alapdolgok, és így próbálom nevelni a gyerekeimet is.

– Ügyvéd úr, megint igaza van, én is ezt vallom. Ugyanakkor az élet, a kor halad, a divat változik. Ha például ide most belépne két ember, az egyik élre vasalt nadrágban, fehér ingben, megborotválkozva, és egy másik, aki a mai divatnak megfelelően öltözik és még esetleg piercingje, tetoválása is van, és ki kellene találnom, melyik gyilkolt, én azonnal külsőségek alapján ítélkeznék. Hibásan.

– Nagyon nagy hibát követne el.

– De a bíróság nem így működik? Ön nem így működik?

– Valamit tudomásul kell venni: a bíróságok az emberek életéről, sorsáról, vagyonáról hoznak döntéseket. Én úgy gondolom, hogy ha valaki pert indít – vagy az ügyészség jár el ellene –, az tisztelje meg a bírót, a bíróságot azzal, hogy illedelmesen felöltözik, tisztelettudóan beszél és a helyzetének megfelelően viselkedik.

– De ahhoz, hogy eljussunk a bíróságig, addigra túl vagyunk millió meg egy olyan cselekményen, amikor az előítéletek alapján cselekedtünk jól vagy rosszul. Azok is mi voltunk, majd azok is, akik pár nap múlva öltönyben jelentek meg a bíróságon.

– Szerintem az előítéleteket nem lehet kizárni. Egy polgári per kezdetén a bíró előveszi a fél keresetlevelét, az abban foglaltakat és az ügyhöz kapcsolódó iratokat mind tartalmi, mind formai szempontból megvizsgálja, majd anélkül, hogy a peres feleket látta volna, kialakít egy – jó vagy rossz – képet magában, de ezt csak a tárgyalás változtathatja meg.

– Végül is beismertük, hogy van előítélet.

– Én ezt nem hívnám előítéletnek. Ez a rendelkezésre bocsátott iratok alapján, a személy ismerete nélkül kialakuló kép, amit a tárgyalás során meg lehet változtatni: akár ellenkező irányba fordítani, de akár le is lehet az eljárás során a bizonyítékok ismeretében rombolni.

– Helytelen az előítélet?

– Igen. Úgy gondolom, hogy az, aki szép öltönyben jelenik meg, az még nem garancia arra, hogy azt a bizonyos cselekményt nem követte el, mint ahogy a tetovált, piercinges ember, aki nem tudja magát szépen kifejezni sem biztos, hogy bűnös. Ez az „előítélet”-nek nevezett jelenség viszont a hatóságok eljárásában néha megjelenik.

– Ezt szomorúan mondta.

– Nyugodtan kijelenthetjük, mert az igazságügyi statisztika szerint országos átlagban 100 ügyből, amit a vádhatóság, az ügyészség a bíróságra visz, 96 esetében a bíró a vádlott bűnösségét állapítja meg. Miért? Azzal indokolják, hogy a rendőrség lenyomozta, az ügyészség vádat emelt, tehát a bűnösségéhez szinte nem is fér kétség.

– Ügyvéd úr, eljátszanám egy pillanatra az utca emberét, és örülök, hogy ezt az egyébként kellemetlen kérdést most Önnek fel tudom tenni. Megjelenik a közvélemény előtt a médiában egy bűncselekmény, ami majdnem egyértelmű. Forr bennünk az indulat, a sok buta mondattól előítéletek élnek bennünk. Ekkor megjelenik egy ügyvéd, és azon dolgozik, hogy az általam veszélyesnek gondolt embert tisztára mossa. Kérdezem én, miért nem jó annak az ügyvédnek, ha eltünteti a bűnözőt? Hogyan dolgozhat a felmentésén? Ráadásul innentől kezdve bennem automatikusan kialakul egy kép az ügyvédekről, akik a másik oldalt védik. Érti a gondolatmenetemet?

– Az ügyvédnek a törvény adta lehetőségein belül mindent el kell követnie annak érdekében, hogy az ügyfele érdekét képviselje. Az ártatlanság vélelmét szem előtt kell tartanunk, miszerint senki nem tekinthető addig bűnösnek, amíg a büntetőjogi felelősségét a bíróság jogerős ítéletében nem állapította meg, ezért mindenkinek jogában áll megvédenie magát, és érvényesíteni a jogait, ehhez szükséges az ügyvéd segítsége.

– Ki akar mást?

– Ott a rendőrség, a nyomozóhatóság, az ügyészség, és többnyire mindegyik helyen kiválóan felkészült szakemberek dolgoznak. Velük szemben van egy olyan ember, akinek ha nincs ügyvédje, nem tudja a szavát hallatni, hiszen a fogdából, a börtönből nehezen tud beadványokat készíteni, és nem tudja meggyőzni a nyomozó- vagy a vádhatóságot az ártatlanságáról. Az ügyvéd pedig nem tesz mást, mint a munkáját végzi: ő arra esküdött fel, hogy a jog adta keretein belül mindent elkövet az ügyfele érdekében. Mondok egy nem is olyan régi példát: szerintem a vörösiszap katasztrófa után, amikor a cég vezetői helyett Ruttner ügyvéd úr, mint a jogi képviselőjük kezdett el nyilatkozni, az a MAL Zrt megítélését lényegesen javította a közvélemény szemében.

– Hogy érezte magát, amikor kiderült ez a tragédia?

– Nagyon szomorúan. Én a katasztrófa után három nappal a helyszínen voltam, mert az ország egyik legnagyobb tojástermelő vállalkozása Kolontáron működik, és hosszú évek óta én vagyok a jogi képviselőjük. A vállalkozás vezetője kivitt a tragédiához, hogy saját szememmel láthassam az áldatlan körülményeket.

– Más lett volna az eset megítélése, ha nem szól bele ilyen hangosan a társadalom? Ha nem lett volna ekkora sajtó- és politikai visszhangja? Nem ártott az ügynek?

– Azt nem tudom megítélni, hogy ártott-e, de azt biztosan állíthatom, hogy a kialakult helyzetet Ajka város és környéke a mai napig nem heverte ki. A lakások elértéktelenedtek, senki sem akar ideköltözni, sőt, még a Balaton parti nyaralókon is igyekeztek túladni a tulajdonosaik, mert az uralkodó szél a port a Balaton felé vitte. A MAL Zrt. felszámolás alá került, így a beszállítóik valószínűleg sohasem fogják megkapni az egyébként jogos több százmillió forintjukat. Ezek a gazdasági társaságok és egyéni vállalkozások is az alkalmazottjaik egy részét elbocsátották, így nőtt a térségben a munkanélküliség és kiéleződött a szociális feszültség.

– Szokott elkeseredni?

– Igen.

– Nem hiszem!

– Nagyon sok oka van. Például a pályámnál maradva, amikor tudom, hogy igazam van és tudom, hogy minden mellettünk szól, de mégsem tudom bebizonyítani az igazunk a bíróságnak, az elkeserít. Pedig egy szakértő is láthat rosszul valamit, ő sem tévedhetetlen, a tanúk értékelése is bonyolult feladat, ráadásul egy büntetőperben nagy ritkaság, ha a bíróság fölmenti a vádlottat.

– De miért?

– Mert a rendőrségi és az ügyészségi munka során bűnösnek látták, tehát szinte biztos, hogy az adott vádlott elkövette ezt a bűncselekményt.

– De hányszor tévednek!

– Igen, előfordul. Ezért bíznak abban az ügyvédek, hogy ha az elsőfokú bíróság előtt el is vesztik a pert, másodfokon még számukra kedvező ítélet születhet, vagy ha ott sem, akkor majd a Kúriánál talán nyerni fognak.

– Milyen érzés nyerni?

– Nyerni nagyon jó érzés. Aki ügyvédként nem ezt mondja, az nem mond igazat.

– Inspirálja?

– Igen. Én még 23 év után is türelmetlenül és izgatottan várom a bíróság döntését.

– Együtt izgul az ügyféllel? Rutinból sem sejti, hogy mi lehet az adott ügy kimenetele?

– Hiába a rutin, ha a bíróság ugyanazon a tényállásból egy pici nüansz miatt egészen más ítéletet is kihozhat.

– Létezik az ügyvédek között szakmai elismerés?

– Amikor 30 éve az írásbeli felvételimet írtam a Pécsi Janus Pannonius Tudományegyetemen, az egyik felügyelő tanár megkérdezte, hogy miért akarunk jogászok lenni. Jól meggondoltuk-e, hiszen ennek a pályának nincs sok jövője. Nos, én 2013-ban 5 évre kaptam kinevezést, mint a jogi szakvizsga bizottság vizsgáztatója. Szerintem az ügyvédek között ez az egyik legnagyobb szakmai elismerés.

– Büszke rá?

– Nagyon büszke vagyok.

– Ez jó! Milyen a felhozatal ma ügyvédekből?

– Nagyon vegyes a kép, mert úgy gondolom, hogy nagyon szerény képességű, és tárgyi tudású joghallgatókat is kiengednek egyes egyetemi helyekről. Nálam az utóbbi időben több hallgató és gyakornok is megfordult, akik jogászoknak készültek. Amikor megkérdeztem tőlük, a jog vagy a törzstőke fogalmát, és az alapvető jellemzőiket, erre ők azt mondták, hogy ilyeneket nem tanultak. Az egyetemi tanulmányaik befejezésének utolsó időszakában a legeslegalapvetőbb szakmai dolgokat sem tudták, amelyekre a mindennapi munka során nagy szükség lenne és ez számomra nagyon elgondolkodtató. Ezért bizonyos egyetemekről kikerülő jogvégzetteket nem is szívesen alkalmaznék ügyvédjelöltként, mert az iroda érdemi munkájában nem tudnának részt venni, nekem pedig sem időm, sem energiám nincs arra, hogy én pótoljam azokat a hiányosságokat, amelyeket az iskola elvégzése alapján már készség szintjén magukkal kellett volna hozniuk.

– Ön hol született?

– Egykor a bauxitbányájáról híres kis bakonyi faluban, Nyirádon. 1990-ben én voltam Nyirád első, szabadon választott, független polgármestere mintegy másfél éven keresztül, de a jogi pályám érdekében ezen tisztségemről lemondtam. Az édesanyám, és az édesapám is fizikai munkások voltak, édesanyám egészen a konyhafőnöki beosztásig vitte, az apai nagyapám pedig tojás nagykereskedőként vívott ki hírnevet magának a környékben és Bécsben is.

– Szokott még járni Nyirádra?

– Igen, édesanyám hála Isten még ott él a községben, de édesapám 49 évesen sajnos már régen meghalt.

– Bele szokott gondolni, hogy mekkora utat járt be?

– Igen, már csak azért is, mert 16 évesen – az apám halála után – megfordult a fejemben, hogy otthagyom az ajkai gimnáziumot, és elmegyek segédmunkásnak a bányába, azért, hogy az édesanyámat és testvéremet támogatni-, segíteni tudjam. Anyám azt mondta, hogy ha minden nap hideg vizet iszunk és csak kenyeret eszünk, nekem akkor is el kell végeznem a gimnáziumot.

– Hálás érte?

– Igen, ezért a gondolkodásáért, és tettéért örökre hálás leszek az édesanyámnak.

– Tudja, mi a meglepő ezen az asztalon? Rég nem láttam már ilyet: egy papír kézzel teleírva.

– Furcsállja? Azért írok kézzel, mert többre értékelem a számítógépnél. Ezer jegyzetem van és igyekszem mindig mindent leírni. Esténként összegzem a napomat és összeállítom a másnapi elintéznivalóim listáját.

– Ön vallásos? Szokott imádkozni?

– Igen, sőt, egy időben, a gimnáziumot követően úgy volt, hogy katolikus pap leszek.

– Sajnálja, hogy nem lett?

– Nem, dehogyis, hiszen akkor nem lenne egy csodálatos feleségem és két szép, okos, egészséges gyerekem.

– Ügyvéd úr, amikor imát mond, kinek hálás? Mi a sorrend a lelkében, a szívében?

– Elsősorban a szüleimért, és a családomért, az egészségünkért vagyok hálás, mert azt, amit elértem leginkább saját magamnak, a kitartásomnak, a céltudatosságomnak és a szorgalmamnak köszönhetem.

– Mi a fő erénye? Az akarata? A hite? A szorgalma?

– Az ügyvédi pályán szerintem az ügy iránti elkötelezettség, és az ügyfél irányába történő feltétlen alázat az elsődleges, amely a bizalmon alapuló, és a megfelelő szintű jogi munka alapját képezi.

– Mit jelent az alázat kifejezés? Használjuk minden nap, de mit jelent maga a szó?

– Véleményem szerint ez azt is jelenti, hogy az az ügyfél, aki hozzám bejön, annak mindig igaza van, és mindent elkövetek annak érdekében, hogy a megbízást a lelkiismeretem, és a legjobb tudásom szerint teljesítsem.

– Még ha hazudik is?

– Örülök annak, ha az ügyfél őszinte, és a bizalmi viszony a megbízás keretein belül létrejön köztünk. Az ügy alaposabb megismerését követően mindig próbálok rávilágítani számára kedvezőtlen tényekre és körülményekre is, de ha Ő kitart valamely állítása mellett, azt el kell fogadnom, és azt kell képviselnem. A jelenlegi perrendtartásunk szerint az ügy mindenkori ura az ügyfél! Mindemellett nem árt egy kis empátia, tárgyi tudás, a jogszabályokból való felkészültség, és az egyik legfontosabb: a szerencse.

– Ezt nem hiszem el! Van ilyen? Akkor mától ne dolgozzunk, hátha találunk egy zsák pénzt.

– A szerencséért valóban sokat kell tenni. A szerencse alatt azt is értem, hogy az ügy, az ügyfél engem találjon meg, és a találkozásunk eredményes is legyen.

– És ez szerencse?

– Igen.

– Mi az a szerencse? Szerintem nem tudja elmondani anélkül, hogy ne legyen benne szorgalom, hit, kitartás.

– Ez valóban igaz. Az is egy szerencse, hogy én egy ügyben melyik bíróhoz kerülök, ugyanis ennyi év után már nagyjából tudom, hogy kinek mi az elvárása. Ami az egyik bírónál hátrányom, az a másiknál az előnyömmé is válhat. Az ügyfélnek be kell jönnie hozzám, mert én nem tudok, és nem is akarok ügyfelet gyűjteni újságokban, szórólapokon, vagy plakátokon történő hirdetések útján. Szerencse kell hozzá, hogy hozzám bejöjjön, és olyan ügyet hozzon, ami menthető, mert minden ügy nyerhető valamilyen módon. Egy munkáltatónak egy munkaügyi kártérítési perben szinte mindig fizetnie kell, és egy ittas járművezető, ha halálos balesetet okoz, szinte mindig börtönbe kerül. Az nem esik jól az ügyfélnek, ha már az elején azt mondom, hogy el fogjuk veszíteni a pert, csak az nem mindegy, hogy mennyire: egy munkáltatónak mondjuk csak néhány százezret vagy esetleg súlyos milliókat kell kifizetnie egy kártérítési perben.

– Úgy érzem, egy kicsit elkeseredett. Elkeserítő, amikor ilyen tragédiák találják meg?

– Nagyon, de nem élhetem bele az ügyfél sorsába magam, mert akkor idegileg tönkremennék. Én tudom, hogy mi vár rá, mégis rossz hallani.

– Mégis olyan fájdalommal mondja ezeket, hogy úgy érzem, a lelke egy kis darabja velük megy a börtönbe.

– Igen, jól érzi. Ugyanakkor mindenki a saját sorsáért felelős. A legkedvesebb idézetem úgy szól, hogy minden nap elmúlik valami, amiért érdemes lenne meghalni, de minden nap kezdődik valami új, amiért érdemes élni.

– Van Isten?

– Isten? Igen, biztosan van.

– Vigyáz ránk?

– Néha úgy érzem, hogy igen, de néha úgy érzem, hogy nem.

– Beszélget vele?

– Nem szoktam Istennel beszélgetni, imádkozni szoktam, leginkább a családomért. Számomra a szűken és bőven vett családom a legfontosabb a munkám mellett, és minden más egyéb, sokadlagos kérdés.

– Minden rendben van az életében?

– Nincs. Mint minden embernek az én életemben is vannak hullámvölgyek, és újabb kihívások, állandó változások, amikhez aklimatizálódni kell. A problémák megoldása, a változáshoz való hozzászokás, alkalmazkodás olykor nagy energiát igényel mindenkiből, így belőlem is. Viszont szem előtt tartom, hogy minden csak átmeneti, ezért nagyra értékelem a jó dolgokat körülöttem.

– Vigyáz magára Isten?

– Néha igen, néha nem.

– Miért mondja, hogy néha nem?

– Mert például szomorú, de édesapám is úgy halt meg 49 évesen, hogy soha életében egy szem gyógyszert sem szedett, de elment és nem jött többé vissza.

– Ügyvéd úr, van-e valami, amit feltétlenül szeretne elmondani, de még nem esett róla szó?

– Elmesélek még magának egy szívemhez nagyon közel álló történetet: egy vasárnapi családi ebéd alkalmával megkérdeztem a két gyermekemtől, hogy ha nyernénk a lottón 4 milliárd forintot, és bármit megkaphatnának, amit pénzért meg lehet venni, akkor mit szeretnének? Ebből az összegből ugye már szinte minden megvásárolható. Mit gondol, mit válaszoltak a fiúk, mi hiányzik az életükből? Azt mondták, hogy ha ennyi pénzük lenne, egy kutyát szeretnének.

– És kapnak kutyát?

– Azóta már volt aranyhörcsögünk, egerünk, mókusunk, aranyhalunk, és a fokozatosság elve alapján jelenleg egy cicánk van. Nem másik lakásra vágytak, nem valami műszaki csodát akartak, hanem azt mondták, hogy az életükből a kutyán kívül semmi sem hiányzik. Ha milliárdosok lennénk, akkor is a kutya lenne az álmaik netovábbja.

– Ez azt jelenti, hogy Ön egy boldog apa.

– Igen, az vagyok, mert meg tudtam valósítani a gyermekkori álmaimat.

– Osztja azt a véleményt, hogy sokak életében azért történik valami látszólag rossz, mert egy szebb, egy jobb dolog következik?

– Igen.

– Szerintem Önnek egy új ajtó fog kinyílni.

– A feleségem is hasonló nézeteket vall. Én ezért mindent el is követek, de a mai világban nagyon nehéz kiemelkedni a tömegből.

– Én is azt mondom, amit a kedves felesége: higgye el, új ajtók fognak kinyílni.

– Bízom benne, és mindent elkövetek, hogy így legyen.

– Nagyon köszönöm a beszélgetést.